Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

Sorskerekek

2017-09-13

Burak kényelmesen hátradőlve várta a turistabusz kagylóülésében, hogy jöjjön a vég. De nem jött, sajnos még nem. Na, nem a saját végzetére várt, csak arra, hogy az utazás a kietlen és unalmas Anatóliai fennsíkon befejeződjön. A fő probléma nem is maga a táj volt, hanem Ali, a soros buszsofőr, aki úgy gondolta, hogy a sivár terep okozta érzés enyhítése, valamint a 40 fős magyar turistacsoport horizontjának tágítása céljából feltétlenül szükséges az új tini szupersztár, Zeynep Güldaran vadonatúj albumát játszania újra meg újra. Buraknak nagyon elege volt. A tini sipító hangon dalolta az újra hangszerelt népies dalokat, amire a férfi idegrendszere - öt óra nonstop Zeynep hallgatás után - lüktető migrénnel válaszolt. A nyugdíjas turisták, úgy tűnik, immunisak voltak erre a zenei kínzásra, vagy már utolérte őket a korral járó halláscsökkenés. A fiatalabbak a korszerű technika vívmányaival védték ki a zajszennyezés ártalmait, Burak felfedezte, hogy szinte mindegyik fülhallgatóval a fülében ücsörög, és a nála lévő okostelefon vagy tablet képernyőjére mered. Irigyelte őket. Szerette volna ő is ezt tenni, de mivel ő volt a Turisztikai Minisztérium által kötelezően előírt török idegenvezető, figyelnie kellett a csoportra. Magyar társa, Szabolcs rendkívül felelősség-teljesen látta el a feladatát, Burak ezért helytelennek érezte volna, ha rossz példát mutat. Az egyhangú fennsík a szürke alkonyatban még siralmasabb látványt nyújtott, Zeynep pedig épp tizennyolcadszor adta elő érzelmes nyivákolással az üszküdári irnokról szóló népszerű dalt, amikor Buraknak mentő ötlete támadt. Igaz, a programban csak visszafelé szerepelt volna egy karavánszeráj meglátogatása, de úgy érezte, ha nem szabadulhat ki azonnal a buszból, szétrobban a feje. Tíz kilométerre innen volt is egy ilyen objektum, bár nem éppen a legjobb állapotban. Még pont oda érnek, és meg tudják nézni, mielőtt teljesen besötétedik. Odament Szabolcshoz, és szólt neki, hogy jelentsék be a programváltozást. Szerencsére a zöldfülű magyar nem tudta, hogy ez a karavánszeráj nem az, ami eredetileg meg kellett volna látogatniuk, ezért lelkesen egyezett bele, hogy a lapos és kietlen táj elsuhanó látványának bámulását valami tartalmasabb programmal törjék meg.

Mi tagadás, a csoport elé táruló kép felséges volt. A fények éppen kezdtek alkonyira fordulni, a nap búcsúzóul pompás narancs és bordó árnyalatokkal.ajándékozta meg a karavánszeráj háttereként tündöklő távoli viharfelhőket. Egy-egy nagyobb szürke pamacs persze makacsul ellen állt az égi festőművész szépítő törekvéseinek, és komor, baljós felhanggal járult hozzá az összképhez, melyet a felhőkön időnként átcikázó villámok tettek teljessé. Maga a karavánszeráj még félig összedőlt állapotában is impozáns látványt nyújtott. Az ősi kőépület, melynek falai között egykor akár több karaván - emberestől, jószágostól - menedéket találhatott, elefántcsont és rózsás színekben pompázott, köszönhetően az égi színjátéknak. Ez a példány még restaurálás előtt állt, ellentétben a programban eredetileg szereplővel, de a már odahordott és bevetésre váró állvány alkatrészek, melyek kicsit távolabb, egy kupacban hevertek, szinte alig vontak le valamit a látvány értékéből. Burak és Szabolcs kiterelte tehát jámbor turistákból álló nyáját a buszból. Szinte mindenki örült, hogy átmozgathatja a több órás ücsörgéstől elgémberedett tagjait, kivéve talán Alit, akinek kicsit hiányzott Zeynep csábos hangja. A csoport el volt ragadtatva. Az élmény fokozására tipikus, égiháborút jósló szélroham száguldott át a sík terepen, hogy aztán átadja helyét a baljós vihar előtti csendnek. Minden elhallgatott: a kabócák a fűben, a madarak a csenevész bokrokon. Még a fa - és vashalmot őrző jámbor szelindekek sem ugatták meg az újonnan érkezetteket, sőt, merőben szokatlan módon még azt is elmulasztották, hogy kijelölt őrhelyüket elhagyva, szerény farkcsóválás kíséretében élelmet kolduljanak néhány szimpatikus nyugdíjastól. Buraknak fel kellett volna figyelnie erre, de őt annyira lefoglalta Güldaran kisasszonytól való szabadulás öröme, hogy meg sem érintette a közelgő katasztrófa előérzete. Így történt, hogy a természet hallgatását hamarosan két ember - egy magyar és egy török - hangja törte meg, színes előadást tartva közönségüknek a karavánszerájok keletkezéséről, szerepükről a kereskedelemben, valamint az ott élők és átutazók mindennapjairól.
Mentségére legyen mondva, Burak igyekezett óvatosan eljárni. Mindenkit óva intett attól, hogy közel merészkedjen a romos részekhez, és fél szemmel a viharfelhőket figyelte, nehogy készületlenül kapja el őket az ítéletidő. Arra is figyelmeztette a csoportot, hogy bár a kutyák általában barátságosak, senki se merészkedjen hozzájuk közel, mert esetleg tolvajnak vélik. Amikor pedig meghallotta, hogy a távoli villanásokat immár morajló hang is kíséri, rögtön beparancsolta az egész népséget a buszba, mondván, hogy ideje tovább indulniuk. Ő maga kicsit távolabbról figyelte, hogy a beszállás rendben zajlik-e, mivel az elsőként felszálló Ali bekapcsolta a CD lejátszót, és Zeynep, hangját rezegtetve ismét megtöltötte a levegőt az Üsküdara gider iken unalomig ismert dallamával. Ekkor a hanghoz egy másik, majd egy harmadik is csatlakozott. Az eddig gyanúsan nyugodtan fekvő két szelindek felült, és fejüket hátra hajtva kiáltották az ég felé a farkasok ősi panaszát. Buraknak nem volt ideje meglepődni, egy busznyi embernek viszont igen. Dermedten nézték, ahogy kedvenc török idegenvezetőjük dzsekije füstölni kezd, majd valahol a hasa tájékán előbukkan a természet különösen ritka tüneménye: egy teniszlabdányi hófehéren szikrázó gömbvillám.

Burak meghatározhatatlan ideig tartó testtelen lebegés után egy rugalmas burokban ébredt újra öntudatra. Nem érezte a kezét, sem a lábát. Teste, mintha hosszú fonal lett volna, összetekeredve pihent a bőrszerű falak között. A falakon túlról meleg fehér fény szűrődött be, és időnként halk beszéd-foszlányok. Néha kintről apró motoszkálás hallatszott, és száraz, súrlódó hang, mintha finom dörzspapírt húztak volna végig valamin. Aztán voltak teljesen csendes időszakok, amikor semmilyen nesz sem törte meg az egyhangúságot. Ilyenkor általában aludni szokott. Ez váltakozott sok - sok napig, megnyugtató ám unalmas ritmusban, míg végül a burok száradni és zsugorodni kezdett. Burak kétségbe esetten s félig - meddig ösztönösen, vad erővel esett neki az eddig elszakíthatatlannak bizonyult rugalmas falnak az egyetlen mozdítható testrészével - a fejével. Erőfeszítéseit váratlan siker koronázta, a kiszáradt, pergamen szerű csomagolás felszakadt, és Burak meglátta az őt körülvevő világot. Aztán ugyanolyan sebességgel, ahogy kitört, már fordult is vissza. A világ ugyanis tele volt kígyókkal. Legalább egy tucatnyi akkora kígyóval, mint ő maga! Miközben idegesen remegett, magát összehúzva a burok csekély biztonságot adó maradványában, egyszercsak léptek zaja ütötte meg a fülét, majd egy dercés férfihang ezt dörmögte kedvesen: “ó, hát megérkeztetek végre!” A következő percekben egy hatalmas kéz megragadta, ő pedig riadtan látta, hogy óriási, csillogó szemek vizsgálgatják, miközben egy szintén túlméretezett szájból elégedett hümmögés hallatszik. Aztán a kéz gyengéden letette őt, de nem az előző helyére. Itt egyedül volt, átlátszó falak között. Hasa alatt - most konstatálta csak, hogy tulajdonképpen hason fekszik - finom, kicsit nedves moha kellemes érintését érzékelte, arrébb pedig, fehér dekorkövek részleges takarásában egy edény körvonalai sejlettek fel. A másik sarokban ágakból és mohából épített kunyhó kínált kellemes menedéket. Burak teljesen összezavarodott. Minden olyan kellemes volt, és mégis - hihetetlenül furcsa. Kiáltani akart, de a torkát csak furcsa sziszegés hagyta el. Fel akart állni, de kétségbe esetten konstatálta, hogy nincs lába, se keze, viszont tud valamit, amit eddig nem. És miközben gyűrű alakban összetekeredett, végre tudatosult benne, hogy félelme a többi kígyótól teljesen alaptalan volt- a testvérei voltak. Egy volt közülük.

Teltek a napok, és Burak rájött, hogy fiatal kockás pitonnak lenni jóval kevésbé stresszes, mint idegenvezetőnek. Ott volt először is a gondosan temperált terrárium, ahol a hőmérséklet és a páratartalom mindig ideális volt a számára. Másodszor a búvóhelyek - nem is egy, hanem kettő, illatos és enyhén nedves mohával bélelt fakuckó. Aztán a medence, amiben mindig tiszta víz várta, hogy megmártózhasson benne, vagy éppen szomját csillapíthassa. Meg persze az elmaradhatatlan girbegurba ágak melyekre felmászva olyan jól lehetett nyugodtan révedezni, és sütkérezni a napot helyettesítő infralámpa kellemes, meleg fényében. A koszt ugyan nem volt a legjobb, az újszülött egérkék egyáltalán nem adták meg azt az élvezetet, amit egykor a baklava, a mézes - pisztáciás lokum, vagy éppen a frissen sült bárány kebab - ezek voltak egykor a kedvenc ételei - jelentettek, és ráadásul csak hetente kétszer részesült a táplálkozás örömében. Később ez heti egyre redukálódott, és a pirinyó szőrtelen egérkéket előbb felnőtt, szőrős példányok, később pedig aranyhörcsögök, tengerimalacok, majd nyulak váltották fel. A kígyó, aki egykor Burak volt, fajtája szokása szerint igencsak gyorsan nőtt, kezdeti fél méteres hosszát fél év alatt megduplázta, kiérdemelve a jogot ezzel egy csaknem szobányi méretű új terráriumra. Nem kellett nélkülöznie az emberi társaságot sem, a tenyésztő ugyanis hamar észrevette, hogy ez a kockás piton - ellentétben fajtársai magy részével - különösen kedves és kezelhető. Kereste az emberi társaságot, ha tenyésztője vagy annak valamely családtagja közeledett a terráriumhoz, a kígyó az üvegfalhoz kúszott, és bohókás mutatványokkal igyekezett magára felhívni a figyelmet. Szerette, ha kivették és körbe hurcolták a házban, és figyelmesen hallgatta az emberi beszédet. Ezért igen hamar a család első számú kedvence lett, míg testvéreit sorra eladták, őt megtartották maguknak. Ha nem lenne szentségtörés, azt mondanánk, hogy szinte paradicsomi három évet töltöttek együtt - Burak és új családja. Ez alatt ő maga nagyjából három és fél méteresre nőtt, és súlya csaknem egy mázsára rúgott. Ki tudja, meddig tartott volna ez az idill, ha közbe nem szól a sors. Egyik nap érzékeny hüllőfülét idegen, mégis furcsán ismerős hang ütötte meg.
“Na, mutassa azt a jószágot!”- mondta ez a hang, és Burak megdöbbenve jött rá, hogy ő Ali, a Zeynep rajongó buszsofőr. Ali hangjához egy másik, teljesen idegen hang csatlakozott.
“Teljesen biztos, hogy veszélytelen? Hatalmas jószág! Nehogy bajt csináljon a felvétel közben!”
“Kezeskedem érte”- válaszolta a tenyésztő. A trió közelebb lépett a terráriumhoz, mely immár nagyobb volt, mint egy átlagos lakás nappalija.
“Végül is, forgathatunk itt is, van elég hely. Feltéve, ha őt nem zavarja. Biztos, hogy nem védi a területét?- kérdezte az idegen.
'Nem hiszem, ő a legjámborabb óriáskígyó, akit valaha is láttam”- mondta a tenyésztő.”De azért legyenek óvatosak, két-három embernél több egyszerre ne menjen be hozzá!”
“Azért én kipróbálnám, mielőtt döntök”-mondta Ali.”Mégiscsak az én feleségem…”
“Menjen csak nyugodtan” - válaszolta a tenyésztő. Burak természetesen örült Alinak. Nem okolta a történtekért, hiszen régi barátok voltak. Kedvesen, laza gyűrűkben körbe tekergőzött párszor a lába körül, majd felmászva az egyik fájára, bohókásan meghimbálta óriási testét. Ali félénken megsimogatta. Az idegen el volt ragadtatva.”Egyszerűen zseniális!”- ismételgette, majd ő maga is bement. Párszor körbe járt a kígyólakká átalakított szobában, és kijelentette, hogy az almafákon kívül semmi sem hiányzik hozzá, hogy olyan legyen, mint az Édenkert. Burak kezdte sejteni, hogy miről fog szólni a forgatás, és egyáltalán nem volt ellenére. Előző szakmáját is szereplésvágyból választotta. “Vajon mi lesz ebből? Film? Sorozat? Rövidfilm? És hogyhogy Ali? Ezek szerint megnősült, és színésznőt vett el? Vajon csinos? “ Ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak Burak fejében, ami valljuk be, egy kígyóagyhoz képest szép teljesítmény. Alig várta, hogy kiderüljön, ki és mit fog forgatni az ő miniatűr édenében. Kíváncsian leste a világosítókat, a díszletmunkásokat, és amikor négy markos legény lihegve behurcolt a terráriumába egy valódi, hatalmas dézsába ültetett, termésekkel teli almafát, szinte extázisba esett. Felmászott a fára, és felvette a Szentírásból ismert “kígyó az Édenkertben” pozitúrát. Minden jelenlévő lelkes tapsban tört ki, amit Burak felettébb élvezett. Aztán mindenki haza indult, és a búcsúzóul elhangzó párbeszédekből kiderült, hogy holnap lesz a nagy nap, megérkezik a sztár, és megkezdődik a forgatás. Burak szinte alig aludt azon az éjjelen. Ide - oda csúszkált, tekergőzött, többször is felmászott az almafára, és gyakorolta várható szerepét. Megszaglászta a szép, piros almákat, de kígyó érzékei nem találták őket túlzottan étvágygerjesztőnek. Végül megmártózott a medencéjében. Mire felkelt a nap, tisztán, csillogó pikkelyekkel várta, hogy végre megérkezzen a stáb.
Mégiscsak elszundíthatott aztán, mert arra eszmélt, hogy a feje felett valaki bekapcsol egy speciális jupiterlámpát. Ez kimondottan jól esett neki. Úgy érezte, tele van energiával. Körbe pillantva meglátta a készülődő stábot. Aztán meghallotta Ali hangját, aki különös aggodalommal beszélt valakihez.
“Szerintem ne menj be oda! A kígyó jópofa, zseniális, de hatalmas. Utána olvastam, a kockás pitonok kiszámíthatatlanok! Figyelj. Csinálunk pár kockát arról, ahogy mozog, meg felmászik az almafára. Aztán össze vágjuk…”
“Nem, az nem lenne hiteles” - mondta egy női hang. “Bemegyek. Én vagyok Éva…”
“Hát persze, hogy te vagy!”- mondta a múltkori idegen -”én meg a rendező. Ali túlaggódja a dolgot.”

A kígyók látása köztudottan nem annyira jó. Burak képtelen lett volna összerakni az arcokat. Alit a hangjáról, és valahogy az illatáról ismerte meg. Képes volt hőtérkép alapján is azonosítani az embereket, de ez a jupiterlámpa hőkibocsátása miatt igen nehéz mutatvány lett volna. A ketrecbe belépő lány valamiért homályosan ismerős volt neki, de nem tudta volna megmondani, hol is látta. Még akkor sem, amikor közelebb lépett hozzá - egészen az almafa mellé.
“Kezdhetjük”- mondta, majd énekelni kezdett.
Burakba úgy hasított bele a felismerés, mint balta a száraz farönkbe. Széthasította emberi tudata maradványait, utat engedve eddig elnyomott vad hüllőösztöneinek. Nem sokat segített a dolgon az sem, hogy Zeynep bizony nem lett tehetségesebb az évek során, és ezt az érzékeny hüllőfülek fokozottan érzékelték. Más kígyó elmenekült volna. Burakban azonban munkált a bosszúvágy, valahol mélyen, lelke egy rejtett zugában az egyébként ártatlan Zeynepet okolta múltbeli haláláért. Támadni vágyott. Tudta, hogy szándéka észrevétlen maradhat egészen az utolsó pillanatig, és a speciális megvilágításnak köszönhetően a szokásosnál is gyorsabb, nem állíthatják meg. Leugrott hát az almafáról, rávetette magát a még mindig éneklő Zeynepre, és hatalmas testét halálos gyűrűkben fonta a lány köré. Nyerhetett volna. Kiszoríthatta volna belőle a szuszt, ám az utolsó pillanatban valami habozásra késztette. Különleges érzékei megszámlálhatatlanul gyors, gyengécske lüktetést fedeztek fel, melynek forrása az áldozat alhasa volt. A kígyó, miután észrevette a magzatot, már nem akart ártani az anyának, de elkésett azzal, hogy meggondolja magát. A bősz férj és jövendőbeli apa egy sebtében felragadott francia kulccsal, és egy jól irányzott ütéssel rendkívül hatékonyan zúzta be a békésebb megoldáson elmélkedő kígyókoponyát.

Lebegés - újra. Lüktetés. Szapora, majd egyre lassúbb. Édes folyadék. Pirosas fény, és sötétség váltakozása. Lassú eszmélés. Az előző tapasztalatok alapján Burak tudta, hogy most éppen magzat. Reménykedett, hogy ezúttal emberi. Okot adott erre, hogy voltak végtagjai,melyek egyre inkább kezeknek és lábaknak tűntek, és gyakran hallott emberi hangokat kívülről. Bár ettől még lehetett volna más is. Mondjuk csimpánz - de ezt valamiért nem szerette volna. Az anyja, bármilyen fajhoz tartozott is, nagyon csendes volt. Később, mikor már megértette a körülötte zajló beszélgetéseket, kiderült, hogy szegényt valami nagy trauma érte, és azóta teljesen néma. Hogy mi is volt az, arról senki sem beszélt, bizonyára tapintatból. Burak nőtt, növekedett, és egy napon, mikor a rendelkezésére álló tér szinte az elviselhetetlenségig zsugorodott, végre megindult a szülés. Segített az anyjának, mivel minél hamarabb szerette volna meglátni a napvilágot, na meg kíváncsi is volt, hogy ezúttal tényleg emberként születik - e újá. A szülés kínjai közt asszonyi sikolyokat hallott, amit jó jelnek tekintett. “Anyám talán vissza nyeri a hangját”- gondolta. És végre, megpillantotta a fényt. Halvány lámpafényt. Hangos, hálás zokogással nyitotta meg tüdejét - ember volt, immár bizonyos. A bába gyengéden az anyja hasára fektette, ő pedig boldogan kúszott felfelé, a finom tej ígéretével kecsegtető mellbimbókhoz. Cuppogva szívta magába az édes előtejet, majd kifáradva, boldogan elszunnyadt édesanyja karjaiban.
Világos nappal volt már, amikor felébredt. Érzékelte, hogy az anyja még mindig fogja, és érezte a puha pamut finom érintését a testén. Az anyja mellett egy férfi is ült az ágyon. Gyengécske csecsemőlátásával boldogan fedezte fel, hogy a férfi haja rövid, és a szeme zöld, míg anyja hosszú, selymes, fekete hajkoronát, és barna szemeket visel. Mindkét felnőtt elragadtatva nézett rá.
“Gyönyörű, ugye?”- mondta halkan az asszony. A hangja annyira ismerősnek tűnt…
“Igen, csodálatos. Örülök, hogy vissza nyerted a hangodat, kedves. Amikor az a kígyó…”
“Ne is beszéljünk róla többet. Megmentettél”- suttogta hálásan Ali fülébe Zeynep, Burak pedig kétségbe esetten sírva fakadt.
“Csitt, csitt, kicsikém”- ringatta lágyan Zeynep, majd kérdő tekintettel Alira nézett. “Biztos nem éhes. Szerinted megnyugtatná, ha énekelnék neki valamit?”

Hozzászólások (0)